Emlékszel, hogy mennyire boldogok voltunk? Az utcán sétálva nevettünk, olykor csókolóztunk, vagy vicces dolgokat meséltünk egymásnak. Kézen fogva sétáltunk, egyszer még el is ordítottad mennyire szeretsz, mindenki minket nézett, de te nem törődtél vele. A mi párosunk erősebb volt bárminél, jó visszagondolni azokra a pillanatokra. Ahogy az ajkunk egymásnak ért, ahogy kapkodtuk a levegőt, miközben a nyelveink játszadoztak egymással. Gyönyörű fekete hajadat, gyönyörű orrodat, gyönyörű fogaidat, elképesztő ajkaidat, vakítóan szép szemedet sose felejtem el.

    Emlékszel, mennyit lógtunk az iskolából? A régi játszótérre mentünk, és szinte futottunk a hintához, mint két gyerek. Amikor meguntad, de én még maradni szerettem volna, te felálltál, és átkaroltál. A fülembe súgtad, hogy mennyire szeretsz, hogy soha nem hagysz el. Soha! Emlékszel, a közös karácsonyunkra? A havas tájat bámulva, nevettünk a semmibe, miközben fogtad a kezem, hogy érezzem a melegségedet. A melegségedet, amit mindig árasztottál magadból, ami felmelegítette a szívemet. Soha, senkinél nem éreztem ilyet. Igazi szerelem volt közöttünk, amit egyszerűen nem lehetett megszakítani. De mégis mi történt kedvesem? Miért csináltad ezt? Mi volt az oka, hogy ezt tetted magaddal? Miért hagytál el? Még most sem értem. Már sose fogom megérteni, hogy mi játszott az agyadban akkor. Tudd, hogy szenvedek, és szenvedni is fogok! Nem lesz más férfi az életemben, csak is te. Te, akivel átéltem, hogy milyen is az, amikor két ember szereti egymást. Te, akivel igazán éltem. Te, aki egyben a legjobb barátom is volt. Mindent elmondtam neked, nem volt semmi titkolni valóm. Neked volt? Volt valami, amit tudnom kellett volna, mielőtt elhagytál? Valami rosszat csináltam? Valami rosszat csináltál, és nem merted elmondani? Nekem bármit elmondhattál volna, én megértettem volna. Hiszen, úgy szerettük egymást, ahogyan Isten megteremtett. A hibáinkkal nem törődve.  Kíváncsi vagy, hogy mit tettem, amikor vége volt mindennek. Kíváncsi vagy? 

   A szobámba zárkózva, párnával, és zsebkendős dobozzal a kezemben, ordítottam, mert vége volt. Vége volt a kalandnak, a nagy szerelemnek, a tökéletességnek. Te nem voltál, és én is kezdtem eltűnni, elveszni a mélységben. A sötétségben, amit te teremtettél nekem. Kezdtem feladni mindent, hiszen elvesztettem azt, amiért igazán éltem. Hát nem érted? Ez az időszak maga volt a tökély. Talán neked nem? Nem szerettél annyira, mint én téged? Bárcsak tudnám a választ, hogy miért vetettél véget az életednek!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 3 hozzászólás

2012.09.16. 10:45 Lou Tele van rímekkel :D Ha átírnád vers formába még megragadóbb lenne, mert most is attól ilyen jó, hogy a rímeknek van egy fordulatuk ami ritmikát ütemet ad az olvasáshoz:) De gondolom, ezzel semmi újat nem mondtam. Válasz: Jaja, tényleg van benne, már én is láttam...xDD Hát.. Vers formába nem szeretném, átírni, remélem nem gond, és köszi a kedves szavakat.:)

2012.09.09. 06:09 Menta Tök jó :D tetszik nagyon ^^ Válasz: Köszönöm!:$$$$

2012.09.08. 16:35 Linu[sz] Tyű, te aztán tudsz fogalmazni.:D Jó iromány lett.:] Válasz: Köszi:))